- Részletek
- Írta: Bihari Zsolt
- Találatok: 197
2048. június 11.
Az ütött-kopott AN–2-es futóműve elérte a kifutópályát. A felvert por messziről látszott, ez azonban hétköznapi látvány lehetett a Kongói Demokratikus Köztársaság repülőterén.
Hamar elértem a Kahuzi–Biéga Nemzeti Park bejáratánál álló sorompót, ahova a szokásos dzsip vitt. Álmosan néztem a rezervátum ütött-kopott tábláját. ,,Sanctuaire des Gorilles'' – intett óvatosságra a felirat.
Fél éve érkeztem ide, és már jelentős áttörést értünk el a hegyi gorillák eddig soha nem ismert szokásainak megfigyelésében.
A laborsátor bejáratánál végre kicserélték a moszkitóhálót… Kis örömök! Bezzeg a kígyók így is bejutnak…
– Előkerült? – kérdeztem Abdullahtól.
– Még nem – felelte az új állatgondozó.
– Gyorsan kell lépni. Itt kell tartanunk mindegyiket.
– Rendben. – Abdullah tartott, hogy a C17-es kísérleti alanyt elveszik tőlünk. A négyéves gyermek szintjén artikuláló emberszabású óriásmajom híre kijutott a hálózatra, és ha erre a katonai kutatólaborok rámozdulnak, elszabadulhat a pokol.
* * *
- Részletek
- Írta: Bihari Zsolt
- Találatok: 240
Konrád a hatodik emeleti iroda étkezőkonyhájában még nem tudta, mi vár rá.
A konyha sem.
Pirike, a takarító már az irodákat porszívózta, így Konrád egyedül érezte magát. Ez volt hazatérése után az első igazi munkanapja. Alig tíz napja még az Amazonas dzsungelfolyói mentén élő őslakosságról készítette saját naplója egyetlen értelmes melléktermékét: személyiségtesztet a varázslókról. Konrádot a tudományos munkái miatt sosem kedvelték. Most itthon van és éhes. Egész nap nem hagyták enni!
Vad tekintettel kinyitotta az egyik konyhaszekrényt. Rengeteg tányér, pohár, edény. Leemelte az egyik poharat – erre letört a füle, zuhant a csésze... Ekkor jutott eszébe, hogy Pirike pont ezt, az elefántmintásat ragasztotta meg nemrég, még szólt is érte.
Kinézett az ajtón... Senki. Elvigyorodott.
Akkor nem ő volt – gondolta, ezzel berúgta a romokat a konyhaszekrény alá, hogy majd később találjon rá az, aki akar.
– Hol a táp? Hova a rákba tettétek? – morogta. A következő faliszekrény ajtaja nem akart nyílni.
- Részletek
- Írta: Karácsony Szilvia
- Találatok: 187
Hú, ez furcsa, még mindig szédülök. Óvatosan felemelem a fejem, hogy megnézzem hol is vagyok. Egy kicsi szobában tértem magamhoz. A félig behúzott sötétítő függöny rései között csápként nyúlnak be a nap sugarai. Amint a szemem hozzászokik a félhomályhoz, végig pásztázom a helyiséget.
Ismerős, nagyon ismerős…
Az ablak előtt egy íróasztal a maga rendetlenségével. Színesceruzák, zsírkréták, filctollak szanaszét dobálva, még az asztal alá is jutott. Jobbra egy könyvespolc roskadozik a rápakolt súlytól. Mintha a sajátom lenne. De apropó…, ismerős ez a szoba. Balra fordítom a fejem. A fal melletti ágyon egy ijedt szempár néz velem farkasszemet. A gazdája reszkető nyusziként préselődik a falnak a térdét felhúzva. Önkéntelenül mosolyra húzódik a szám. Nem hittem volna, hogy ez tényleg lehetséges, hogy minden igaz, amit Gábriel mondott nekem azon az őszi esős délutánon...
Nyugdíjas éveim első hónapja. Nem bíztam benne, hogy megérem. Lustán nyújtózok a délutáni szunyókálásomból felriadva. Most megtehettem. Az elmúlt pár hónap kemény munkájának a gyümölcse ért be tegnap, amikor rányomtam a küldés gombra. Hamarosan a negyedik könyvem is levehetem a boltok polcáról. Rápillantok az íróasztalomra, a szemem megakad a cifra dobozon. Óvatosan leemelem, ölembe veszem és kinyitom. Benne pihen a fiola puha plüss takaróba bugyolálva. "Második esély" szérum... Szinte hallom Gábriel hangját, amikor nyújtja felém.
Hogy ki is ő? Elmesélem...