2048. június 11.
Az ütött-kopott AN–2-es futóműve elérte a kifutópályát. A felvert por messziről látszott, ez azonban hétköznapi látvány lehetett a Kongói Demokratikus Köztársaság repülőterén.
Hamar elértem a Kahuzi–Biéga Nemzeti Park bejáratánál álló sorompót, ahova a szokásos dzsip vitt. Álmosan néztem a rezervátum ütött-kopott tábláját. ,,Sanctuaire des Gorilles'' – intett óvatosságra a felirat.
Fél éve érkeztem ide, és már jelentős áttörést értünk el a hegyi gorillák eddig soha nem ismert szokásainak megfigyelésében.
A laborsátor bejáratánál végre kicserélték a moszkitóhálót… Kis örömök! Bezzeg a kígyók így is bejutnak…
– Előkerült? – kérdeztem Abdullahtól.
– Még nem – felelte az új állatgondozó.
– Gyorsan kell lépni. Itt kell tartanunk mindegyiket.
– Rendben. – Abdullah tartott, hogy a C17-es kísérleti alanyt elveszik tőlünk. A négyéves gyermek szintjén artikuláló emberszabású óriásmajom híre kijutott a hálózatra, és ha erre a katonai kutatólaborok rámozdulnak, elszabadulhat a pokol.
* * *
Linda felnézett a naplóírásból.
– Ez nem jó. Nem szabad, hogy azonnal a lényegre törjek, a történetnek úgy kell hatnia, hogy a globális hírhálózat nehogy…
– Kér még egy ásványvizet? – kérdezte a légikísérő.
– Később…
Kinézett az ablakon. Valahol a Szahara felett lehet a gép, útban Kongó felé. Linda gondolatai másfelé kavarodtak: vissza, ahonnan elindult.
Párizsban a zavargások már annyira elfajultak, hogy bevetették a katonaságot. Mi lehet otthon? Mintha a kérdésére válaszolna, hologramos notesze mellett egy valószínűtlenül hosszú farkú, kék macska animációs figurája jelezte, hogy bejövő hívása van.
Fene a sok digitális divatkütyüt – gondolta.
– Két órája kereslek – kezdte John –, nem gondoltad meg magad? Húsz évet húztál le itt, és a bónuszodat sem vetted fel.
– Nem. Felmondtam, mennem kellett.
John tudta, hogy kár a gőzért. De milyen szavakkal mondja el, amit kéne? Minden kommunikációt rögzítenek még itt is.
– Rendben. Vigyázz magadra, mert amire most felkértek, veszélyes. Ez már katonai anyag – tette hozzá halkan.
Linda félrebillent állal grimaszolt ki az ablakon, majd ismét a kézirataira pillantott.
– Nem lesz baj. Otthon gőzük sincs, hogy eddig is kijártam a terepmunkákra.
– Itthon az idegenlégió egyik fele átállt, a nukleáris szennyezettségről meg ferdít a média. Négyféle emberszabásút akarnak kitenyészteni háborúra. Úgy használják majd őket, mint egy drónt.
A katonai légpárnás gép hangsebesség fölött húzott a sivatag felett alig ötven méterrel. A jármű a homoktengeren hangyányi foltnak számított, akár kettejük beszélgetése a légkör adatzúgásában.
A baljós híreket hozó beszélgetés után Linda azonnal a kézirata felé fordult, ugrott néhány napot az időben.
* * *
Június 20.
Meglibbent a sátor szúnyoghálója, egy alakot láttam az ellenfényben. A morgás és az árny kimért, céltudatos mozgása egyértelművé vált. A C17-es alany!
– Ez Greg – suttogta Abdullah –, megtalált bennünket…
– Eez Geeg… – szólalt meg emberi hangon az árny, szokása szerint ismételve, amit épp hallott. Sosem tudtuk, mit ért meg, csak azt, hogy mire képes.
A C17-es alanyt egy francia állatkertből szállítottuk ide az atomkatasztrófa után, mert a sugárfertőzés egyetlen mellékhatása nála csak az agykérgi szövetekben történt.
– Eez Geeg… – jött a hang ismét, de ekkor már tisztán látszott az ezüsthátú hegyi gorilla feje, óriási válla. Mellkasán a katonai rendészet razziájában eldördülő egyetlen fegyver halálos sebe vöröslött.
* * *
Linda felriadt álmából. A terepjáró épp elérte a nemzeti park egykori határvonalát a nemrég restaurált ,,Sanctuaire des Gorilles'' feliratú kapunál.
– Ezt az álmot… – rebegte Linda.
– Akarsz róla beszélni? – kérdezte a sofőrülésen John.
– Minden kusza. Azt álmodtam, ahogy megérkezem Afrikába a háborúból.
– Mi volt ebben a kusza? Hisz itt vagyunk!
– Csak képek villantak be. Vegyülve a kísérleti alanyok történeteivel.
A távoli, magasba nyúló keresőfények már a Kongó-folyó melletti kutatóbázisról jöttek. A néha leszálló vöröses ködben a sárgás ledlézert még a legszennyezettebb jármű szenzorai is kiszúrják. Linda elmosolyodott.
– Képzeld, még a naplómat is írtam álmomban!
– Ne vigyelek szondáztatni? Mit ittál? – kérdezte szokásos tréfálkozásával John.
– Mit kezded megint…?
– Én? Te karattyolsz itt a buta álmaidról… Ez a valóság, nézd! – mutatott John a bázisról érkező kékes színű szkennerfényre, ahogy lágyan megvilágította őket. Már biztonságban érezték magukat, a közeli magasfeszültségű kerítésen túli dzsungelból hiába törne rájuk bármi.
Lindának mindig tetszett ez a fény. Elnézte, hogy megannyi rovar megpróbál benne utat találni, de valójában egyik sem tudta, merre, hova halad. Néha egyenesen a szélvédőre csapódtak. Rút halál.
,,Rusnya lénynek rusnya halál…'' – mondogatták a laborban egy-egy kísérlet után. Pedig csak olyan lényeket áldoztak fel, akik folyamatosan kárt tettek mindenütt.
– Mmmm…
– Mi van? – kérdezte John, miközben egy darázsnyi maláriaszúnyogot csapott agyon. Alattomos dögök, imádják a szkennerfényt. Állítólag még radioaktív kisugárzásuk is van.
– Szemembe ment egy ilyen dög – mondta Linda, és lehajtotta a napfénytető mellől a műszerfal tükrét.
Barna szemével sűrűn pislogva kereste széles szemöldökcsontja alatt azt a parányi rovart, ami fene tudja, honnan került oda.
Kár, hogy John nem ér rá kurkászni, mert vezet – gondolta.
Linda koromfekete arcszőrzete most is fénylett, hófehér szemfogait viszont a szkennerfény érdekesen átszínezte. Lelkének örök nyugalma kiült arcára. Tisztában volt vele, hogy mindezt Johnnak köszönheti, a Szürkehátúnak, aki nélkül a Kongó menti kolóniák sosem élték volna túl a sugárfertőzött emberek utolsó elkeseredett harcát az ivóvízért.