Hú, ez furcsa, még mindig szédülök. Óvatosan felemelem a fejem, hogy megnézzem hol is vagyok. Egy kicsi szobában tértem magamhoz. A félig behúzott sötétítő függöny rései között csápként nyúlnak be a nap sugarai. Amint a szemem hozzászokik a félhomályhoz, végig pásztázom a helyiséget.
Ismerős, nagyon ismerős…
Az ablak előtt egy íróasztal a maga rendetlenségével. Színesceruzák, zsírkréták, filctollak szanaszét dobálva, még az asztal alá is jutott. Jobbra egy könyvespolc roskadozik a rápakolt súlytól. Mintha a sajátom lenne. De apropó…, ismerős ez a szoba. Balra fordítom a fejem. A fal melletti ágyon egy ijedt szempár néz velem farkasszemet. A gazdája reszkető nyusziként préselődik a falnak a térdét felhúzva. Önkéntelenül mosolyra húzódik a szám. Nem hittem volna, hogy ez tényleg lehetséges, hogy minden igaz, amit Gábriel mondott nekem azon az őszi esős délutánon...
Nyugdíjas éveim első hónapja. Nem bíztam benne, hogy megérem. Lustán nyújtózok a délutáni szunyókálásomból felriadva. Most megtehettem. Az elmúlt pár hónap kemény munkájának a gyümölcse ért be tegnap, amikor rányomtam a küldés gombra. Hamarosan a negyedik könyvem is levehetem a boltok polcáról. Rápillantok az íróasztalomra, a szemem megakad a cifra dobozon. Óvatosan leemelem, ölembe veszem és kinyitom. Benne pihen a fiola puha plüss takaróba bugyolálva. "Második esély" szérum... Szinte hallom Gábriel hangját, amikor nyújtja felém.
Hogy ki is ő? Elmesélem...
Azt mondják, hogy akkor lesz igazán felnőtt az ember, ha a szülei elköltöznek a szivárványhíd túloldalára. Én hatvankét éves koromra nőttem fel. A múlton merengve állok a szüleim sírja előtt. Érzem, ahogy egy könnycsepp utat tör magának a szemem sarkából, és zuhatagként csorog végig az állam vonalán. Elfeledettnek hitt emlékek törnek elő elmém rejtett zugából. “Mi lett volna, ha nem így csinálom, ha az életem kritikus pontjain a másik utat választom, vajon mi lenne?”
– Mindennek oka van. – Hallok egy kellemes simogató lágy hangot a hátam mögött. Felé fordulok és egy harmincas éveiben járó éterien gyönyörű fiú áll előttem. – Hagyd, hogy az emlékek átfussanak az elméden, ne harcolj ellene. Engedd el a múltat és nézz előre – mosolyog a döbbent arcomat meglátva.
Magam sem értem, de leírhatatlan nyugalom száll meg, és már én is mosolygok.
– Köszönöm a tanácsot. Most az jár a fejemben, hogy mi lett volna, ha máshogy döntök. Mit csinálnék máshogy az életemben, és vajon, hogy alakult volna – magamon is meglepődők, hogy milyen könnyen törnek elő belőlem a szavak egy idegen ember előtt.
– Az ember életében vannak útelágazások, ahol döntenie kell. Vannak pontok, ahol számot kell vetnie az életével. Tudod, hogy életed melyik pontján változtatnál? – néz a szemembe, szinte érzem, ahogy a lelkem mélyére hatol a pillantásával.
– Ha lenne esélyem, visszamennék, és fenékbe billenteném magamat – évődők vele.
– Gábriel vagyok.
– Szilvi – nyújtom felé a kezem.
– Tudom ki vagy – közelebb lép és elfogadja el a felé nyújtott kezet. – Téged kereslek – az értetlen arckifejezésem látva kivesz a táskájából valamit.
Ez az a pont, ahol egy józan ember sarkon fordul és elmenekül a lehető legmesszebb. De meglepő módon nem félek, sőt, nyugalom érzése árad szét a testemben, ahogy a bölcs szempárba pillantok.
– Felismertél? – kérdezem mosolyogva.
– Igen, de nem mint írót, hanem, mint lelket. – A szám is tátva marad a csodálkozástól, amire egy gyöngyöző kacaj kapok válaszul. – Nem vagyok őrült, ne ijedj meg – közben felém nyújt egy réginek tűnő cirádás dobozt. – Mi csak second change-nek nevezzük. Fogd, a tiéd – mondja miután látja, hogy ledöbbentem.
– Mi ez?
– Egy szérum. Ha megiszod, visszamehetsz egy órára a múltadnak arra a pontjára, ahol máshogy döntenél. Majd előre repülsz egy órára a jövődnek egy pontjára, ami kiegészíti a múltad, és a jelened háromszögét.
Hogy mi van? Ezt nem értem.
Zavarodott óvatossággal veszem el a dobozt tőle.
– Ne félj, nem méreg – nevet rám a csillogó szempár.
– Köszönöm – felelem, majd hátra fordulva a táskámhoz lépek, hogy belecsúsztassam a dobozt. – És hogy kell... – a torkomon fagynak a szavak. Gábriel eltűnt. Olyan hirtelen, ahogy megjelent.
Teljesen felébredtem, és a fiolát forgatom a tenyeremben. Megigyam? Mi fog velem történni? Elhihetek egy ilyen abszurd történetet? Még hogy időutazás, na ne! Ugye te sem gondolod komolyan, hogy ez lehetséges? Aj, de, ha íróként én sem hiszek a csodákban, akkor ki hinné el? Lesz, ami lesz alapon kinyitom az üvegcsét, és a számhoz emelem. Egy hajtásra kiiszom. A fenébe, szédülök, mi ez? Te barom, miért ittad meg? Már mindegy. Ennyi volt, vége...
Most itt vagyok a nyolcéves önmagam előtt, és mosolyogva nyugtázom, hogy igen, lehetséges. Létezik olyan erő, ami képes visszavinni a múltamba. Ördögi öröm száll meg, amikor rádöbbenek, hogy kaptam egy lehetőséget a múltbeli hibám kijavítására.
– Ne félj tőlem – mosolygok a megszeppent gyermekre. – Én te vagyok hatvankét évesen.
Már egy kíváncsi szempár fürkész, a félelme elmúlt.
– Miért jöttél? – A kérdése egy pillanatra meghökkent. Felnőtt fejjel én nem ezt kérdeztem volna.
– Hozzád. Hogy segítsek dönteni.
– Hogy Barbi babát, vagy Moncsicsit kérjek? – csillan fel a szeme.
– Ez tényleg fontos döntés – mosolygok a gyermeki ártatlanságán. – De most nem erről van szó. A jövőbeli énedről szeretnék mesélni neked.
– Mi az a jövő? – kerekedik el a szeme.
Tényleg, mi a jövő? Mi formálja? Mi változtatja meg? Vajon meg van írva a sorsunk? Ugyanaz lesz az út végén, függetlenül attól, hogy egy elágazásnál jobbra, vagy balra megyünk?
– Hogy mi a jövő? – Mit is mondhatnék, hiszen magam sem tudom... – A jövő... az... az, ahogy élni fogsz tíz, húsz, harminc év múlva. Gondolkodtál már azon, hogy mi szeretnél lenni, ha felnősz?
– Igen.
– És elárulod?
– Felnőtt – válaszolja a maga egyszerűségében.
Ledöbbent ez a gyermeki lélek. Mit gondoltam én, hogy önző módon megváltoztatom? Nem, nem tehetem. Rádöbbenek, hogy attól vagyok az, aki, ahogy ez a gyermek megtapasztalja az élet nehézségeit, szépségét. Nem kímélhetem meg a fájdalomtól, át kell élnie, hogy azzá formálódjon, aki ma vagyok. Nem avatkozhatok bele a lélek fejlődésének a folyamatába. Önmagának kell az úton végig menni, megtapasztalni a létezésének az okát.
Miért akarnék más lenni, mint aki vagyok?
– Édesem, maradj addig gyerek, amíg megteheted. Ne siess felnőni – sóhajtva pislogok, de ismét elfog a szédülés.
Mi ez a dudálás? Eszmélek fel a pislogásból. Körülnézve egy forgalmas utcán találom magam.
Hát ez meg? Hogy kerültem ide?
A hátam mögé pillantva látom, hogy a házak falán végtelen fényreklám hirdeti a legújabb csoda vitamint, természetellenes vékony modellek tukmálják a legújabb fehérneműket. Nem tudom eldönteni, hogy fiú, vagy lány, de élvezettel kortyol egy hatalmasat a legújabb üdítőből. Az utca tele autókkal. Ha nem látnám, nem tudnám, hogy hatalmas a forgalom, szinte dugót képezve az úton. Alig hallani valamit, inkább csak zümmögés tölti meg a teret. Ezek szerint ez mind elektromos? Hol a fenébe vagyok?
Ismerős, de mégis idegen…
Bambán bámulva kémlelek körül. A szemetesben megpillantok egy újságot, elindulok, és nem törődve a járókelők undorodó tekintetével, kihalászom a szemétkupac alól. Na, az előítélet semmit sem változik… 2059. augusztus 8. Hogy mi van? Áh, a jövő. Villan be Gábriellel való találkozás emléke. Ahogy dobom vissza az újságot az eredeti helyére, látom, hogy egy öreg néni szeretne átkelni a zebrán, talán félútnál járhat. Nehéz neki a járás, még úgy is, hogy a botjára támaszkodik. De meghallom, hogy a lámpa jelzése csipogni kezd. Önkéntelenül felé rohanok, belé karolok, és még időben átérünk az utca túloldalára.
– Na végre, itt vagy – fordul felém szemrehányóan.
– Én is örülök a találkozásnak. De megtudhatom, hogy ki maga? – kérdőn rámeredek a ráncos arcára.
– Szerinted ki vagyok? – vigyorog rám pajkosan.
– Ő.. – mélázok el, majd bevillan Gábriel arca – Óh, istenem... Te én vagy – vonom ölelésbe a törékeny testét.
– Na végre, rájöttél gyermekem – simogatja meg a fejem búbját. – Gyere, kísérj haza. Itt lakom a közelben. Még van fél óránk – karol belém, majd korát meghazudtolva erőteljesen húzni kezd.
A lakásba belépbe az első, amit meglátok egy tömött könyvespolc. Közelebb lépek, és kikerekedett szemekkel látom, hogy a felső polc a nevemmel ellátott könyvekkel van tele.
– Igen, jól látod. Még hat könyvünk fog megjelenni. Az egyiket meg is filmesítették. A te idődben három év múlva íro…
– Hagy abba! – fordulok felé. – Nem akarom tudni.
– Helyes. Látom tanultál a múltbeli gyermek énünktől. Jól csináltad. Nem lennék
most itt, ha nem ezt az utat választod – mosolyog rám.
– Anyaként, csak egy kérdést tennék fel… Lehet?
– Nyugodj meg, jól van. Boldog és van két cuki felnőtt unokánk. Ők is jól vannak.
Egy fiú és egy lány. Ikrek. – Nem is csodálkozom, hogy kitalálta, mit akarok tudni.
– Köszönöm – puszilom meg.
– Én is kérdeznék valamit. Sokat gondolkodtam az évek folyamán, hogy feltegyem-e a kérdést, ha eljön a találkozás pillanata, de úgy érzem, hogy muszáj.
– Hallgatlak – érdeklődve felé kapom a pillantásom. Furcsállom, hogy kérdezni akar, hiszen, ő én vagyok. Amit én megéltem, ő is. Amíg meg ezután fogok tanulni, tapasztalni, ő már tudja. Mi lehet az, amit tudni szeretne?
– Mond! Miért nem mondtad a gyermeki énünknek, hogy Moncsicsit kérjen? Soha nem volt Moncsicsink, és manapság már nem kapni.
Tessék? Csukom be egy pillanatra a szemem, de ismét elfog az ismert szédülés.
– Anya! Anya! Jól vagy? – Hallom meg a lányom hangját nagyon közelről. – Mondtam, hogy ne igyál annyit a barátnőiddel az első könyvbemutatód után.