Mi van ma?
Ez is egy nap...
Konrád bambán nézte az íróasztal borzalmas állapotát. Az iratkötegek közé beállított balta átszakította ugyan a felső fiók peremét, de legalább stabilan állt, mint valami dísztárgy. A festékesvödröt azonban nem értette. Abba még a bejárati ajtónál rúgott bele – arról viszont nem tehet, hogy tartalma beterített mindent. Ő mindenhova jótékonyan lép be, sosem erőszakos senkivel. A világ van kifordulva: még a legjelentéktelenebb eseményre is összeomlással reagál. Jön a világvége?
A résnyire nyitva hagyott ablakon át a közelgő vihar első fényvillanása söpört be, élénken szétrobbanva egy hófehér kávés csészén. A hatás akár egy gömbvillámé: Konrád eltorzult arcán a grimasz démonivá változott a félhomályban. Nem hitt a szemének, ahogy az asztalt félig eltakaró szúnyoghálót elhúzta. A csészében maradt kávé úgy lötyögött, mintha a vihar hatással lenne rá. De nem...
Egy torz rúd mozgott benne, egy kanál...
Kísértet!
Nem kanál volt. Murnyó, a világ legfeketébb macskája kotorászott a kávéban, egy legyet akart belőle kiszedni, de nem tudta.
– Mur... – Konrád ki sem mondta teljes instrukcióját a macska felé, az állat úgy lőtte ki magát a szekrény tetejére, mintha megfordult volna a gravitáció.
Konrád kiszedte a legyet a kávéból, felpöckölte a macskának – de az állat nem volt ott. De hiszen ide ugrott! A szekrény tetején egy nílusi sügér teteme volt Murnyó helyett.
Ez. . . Ez még logikátlanabb, mint a balta, aminek szintén nem kéne itt lennie – gondolta Konrád.
A házból kilépve az Égei-tenger tárult elé. Az ötven méteres, meredek sziklafal tetején állva unottan nézett körbe, majd elindult a szakadék felé. Néha meg-megállt, mintha egyensúlyát vesztette volna. Már nem érdekelte a macska. A távolba nézett, ötven méterrel a vízfelszín fölött állva a horizontot kémlelte. Még kettőt lép és már zuhan...
A meredély középtáján sziklákon fészkelő, a sirályoknál jóval kisebb madarak libbentek ide-oda. Olyan nagyságúnak látszottak, mint nyújtott kézzel tartva a pohárból kikotort légy. A tengerpart szélén sorakozó sziklák kavicsoknak tűntek. Egy túravitorlás haladt el a sötétebbnek tűnő vízen, szinte tutajjá zsugorodva suhant szalvétányi vitorláival. Annyi ember volt rajta, mint egy menekülteket szállító hajón. A partot támadó, megtörő hullámzás robaja fel sem hallatszott Konrádhoz. A tenger zúgása olyként hatott, mint Murnyó ártatlan dorombolása.
Hol lehet a macska? – tette fel a kérdést magában Konrád, holott nem érdekelte a válasz. Meredten nézte a horizontot. 50-100 méteres magasságokban állva a tenger felé tekintve úgy érezzük, mintha a horizont egy kicsit a szemmagasságunk fölé emelkedne, miközben a tenger felszíne egyenletesen követné a látóhatárig. Minél magasabban állunk, ez a hatás annál élesebb. Mindennapi tapasztalataink nem a magaslatokhoz szoktak hozzá. Térérzékelésünk egyszerű: a közeli tárgyakra lefelé nézünk, míg a távoliakra inkább fel.
Ahogy Konrád lenézett a mélyen alatta vonuló partra, a közvetlenül előtte lévő kis szikladarab mindenestül kitakart odalenn egy óriási sziklacsoportot. Konrád elővett a zsebéből egy legyet – nem is csodálkozott azon, hogy miként került oda. Nyilván ez a szürreális világ jó okkal rakta oda, hogy annak is legyen funkciója. Perspektivikus arányokat keresett a szárnyánál megragadott léggyel, nyújtott kézzel kitartva eltüntetett látómezejéből az egyre távolodó vitorlást. Csak éppen a horizont vált egyre furcsábbá, jóval magasabban állt, mint ahogy kéne. Összezavarodott volna a térlátása? Mi történik vele?
Már egy hét telt el a Földre érkező óriásmeteorok által keltett hamueső és a Santorini kalderájába csapódó, tektonikai mozgást beindító szökőár óta. Az ég sokkal tisztább azóta, a vulkáni por nagy része lerakódott, vagy tovább tódult Afrika felé. A tenger moraja fojtottan dübörgött Konrád fülében, ahogy a szürke hamuval borított sziklák között állt. Mintha a természet maga is megdermedt volna. A frissen feltámadó éles szél csapdába ejtette a lélegzetét, mintha a világ maga próbálná megakadályozni őt abban, hogy eljusson az éjjel megásott sírgödörhöz.
Konrád nem emlékezet, miért kellett ilyesmit ásnia. Érezte, hogy emlékezete kihagy, de nem értette ennek okát. Ráérzett, hogy most biztosan nem szabad értelmesen gondolkodnia. A kifordult világban csakis az értelmetlen látásmóddal élheti túl a mindennapi jelent.
Mi is történt eddig? Pörögtek a gondolatok, kiszűrve a jelentéktelen dolgokat. Igen, kiöntheti a kávéját – ez történt. A szekrény tetején meg ott rohad egy nílusi sügér... Miért is? Rejtély...
A horizont déli vonulata megváltozott. Széles ívben egy kontúr rajzolódott ki, és távol, nagyon távol egy naplementéhez hasonló színkavalkád bontakozott ki. Csakhogy a Föld egyetlen nap körül kering. Ez egy tűzgömb volt a távolban, ami lassan növekedett. A horizont meg egyértelműen egy óriási szökőár. Ez nagyobb világvége lesz – gondolta Konrád, majd hirtelen a közelgő természeti katasztrófa ellenére elkezdte keresni a macskáját. A sziklafal oldalában egy
árny egyre gyanúsabb lett neki. Elindult a falon lefelé, pedig tudta, hogy az omladékos terepen ezt végképp
nem úszhatja meg. Ha a jelent csak értelmetlenül élheti túl, akkor az értelmetlenség itt értelmet nyer. Ez hajtotta, miközben néha hátrapillantott a közelgő szökőár felé.
A macskát hamar elérte.
– Murnyó – mondta kinyújtott kézzel a majdnem viharossá váló szélben, ami inkább forró volt, mint hűvös. A távolban becsapódó meteor nyomán olyan fényárban úszott az égbolt, amekkorát a nap sosem adott. Ketten voltak a sziklafal oldalán: egy macska és egy ember.
A mély dübörgéssel érkező vízfal hirtelen emelkedett, a sziklafal tövében függőlegesen csapódott fel. A víznyomás Konrádot a macskával együtt kilőtte az ég felé. Visszazuhanásukat már nem érzékelték, csak a sodródást, a vízbuborékokat, az örvénylő mozgás során nem tudták már, merre van a le és a fel.
A hullámok dühödt morgása és a közeli dörrenések együttese képezte a sötétség karmait, amelyek egyetlen feladata minden élő elpusztítása. Az idő megállt, a létezés utolsó pillanataiban csak a pusztulás ádáz közeledését érezhették mindketten. Sodródtak, fuldokoltak, tüdejük szétrobbant a víztől, néha nekicsapódtak valaminek, törtek a csontok, elvesztették egymást... Mindketten egyedül találkoztak a véggel...
* * *
– Kiüt...
– Még nem...
– Most...
A defibrillátor hangja ridegen uralkodott a műtőben. Az orvosok már a negyedik percben voltak, hogy visszahozzák Konrádot az élők sorába.
– Adrenalin...
A műtőben hárman dolgoztak, amikor a kardiográfon a keskeny zöld vonal végre elkezdett ugrálni. Dolgozott a szervezet, a szívbillentyűk majd kiugrottak a helyükről.
Halas doktor elégedetten elmosolyodott, majd kesztyűjét lerántva végre megvakarta a bal fülét.
– Visszajött. Egy lókötővel több maradt a világban.
* * *
Konrád unottan lökte félre az újságot. Már két hét telt el a balesete óta. Az újság csúsztatások nélkül adta le a hírt, mert még a hírszerkesztők sem dolgozták fel annyira az esetet, hogy még kelendőbbé tegyék az újságcikket. Jól hangzott az a maga nyers mivoltában is.
„Stabilizálódott az állapota a siófoki kórházban annak a férfinak, aki a Balatonon az évtized viharában egy hordszárnyas kájttal repkedett. A hirtelen feltámadt viharos széllökés a partra sodorta, ahol a szörfdeszkája egyik vezérsíkja levágta egy tízéves kisfiú bal fülét. Tovább repülve a strandon tartózkodók feje fölött négyes karambolt okozott a műúton, mígnem fennakadt a vasúti sínek feletti felsővezetéken, bevárva ott a siófoki gyorsvonatot. A kájtost a földre ereszkedő ernyője révén kisebb áramütés érte, mielőtt felkenődött a mozdony szélvédőjére, önnön kötelén lógva.”
Konrád ölébe egy sötét jelenés ugrott.
– Murnyó! – A macska azonnal dorombolni kezdett, két lábát felváltva nyomkodta Konrád mellkasát.
– Ugye. . . ? Te biztosan tudod – szólt a macskájának. – Nem a bal füle sérült szegénynek, hanem a jobb... Pedig én csak kifordultam a partra...
* * *