A nap narancsos árnyalatban kelt fel az égen, hátteret adva a kórházi ágyon fekvő meggyötört testnek. Sara fejében emlékképek villantak fel, miközben az ablakon kipillantva figyelte a park ébredését. Már nem gyötörte a kibírhatatlan fájdalom, érzékei felerősödtek, fülébe hasított a folyosóról beszűrődő beszéd. Úgy érezte, mintha mellette ordibálna egymással a két nővér. Tudta, hogy ma lesz az a nap, amikor újra láthatja őt.
Minden egy egyszerű fejfájással kezdődött. Eleinte vállat vont, azt hitte, hogy csak egy apró betegségről van szó. Néhány napon belül a fejfájást, láz, hidegrázás és testfájdalmak kísérték. Elment kivizsgálásra, ahol egy ritka és halálos agydaganatot diagnosztizáltak nála. Miután megtudta, hogy nem sok ideje van hátra, az életét a rettegés uralta. Egy nap elhatározta, hogy megragadja a lehetőséget, és megpróbál a hátralévő idejében teljes életet élni. Lefoglalt egy tengerparti utat, és azt mondta magának, hogy minden percét ki fogja élvezni.
Amikor megérkezett, különös szabadságérzetet érzett. Nem volt senki, aki megmondta volna, hogy mit tegyen, aki korlátozta volna bármiben is, mint ahogy a családja tette. Hiába mondta, hogy ne, legalább hadd élvezze az utolsó hónapjait békében. Nem akart állandóan kórházba járni, orvostól orvosig végig utazni az országot, feküdni a kórházi ágyon egyedül. Nincs értelme, úgysem gyógyulhat meg. Nem törődtek vele, hogy ő mit akar, a saját lelkiismeretüket akarták nyugtatni azzal, hogy óvták mindentől. Azt hitték, neki ez jó. Nem látták, hogy belefáradt a túlzott aggódásba. Nem akarta, hogy betegként kezeljék. Nem hallgatták meg, így hát elmenekült. Napjait úszással, napozással és a környék felfedezésével töltötte. Bejárta a város minden zugát. A sarki piacos néni olyan volt, mintha a saját nagymamája lenne, pár nap alatt megismerte az egész élettörténetét. A könyvesboltos bácsi már előre köszönt neki, amikor arra járt, és mindig behívta egy csésze teára. A virágárus asszony a lányaként bánt vele, többször megkínálta süteménnyel, amit maga készített. Talált egy hangulatos kiskocsmát is, ahol az estéit, volt amikor olvasással töltötte, egy csésze forró tea mellett, máskor meg figyelte az emberek nyüzsgését.
Egyik este úgy döntött, hogy sétál egyet a tengerparton. Nézte a naplementét, és testét a nyugalom járta át, ahogy a homokban lépdelt mezítláb, miközben a tenger hullámai nyaldosták a bokáját. Ahogy andalgott, megérezte, hogy nincs egyedül. Oldalra fordult, és egy magas, sötét alakot látott. Hosszú fekete köpenyt visel, ami eltakarta az arcát. Ösztönösen tudta, hogy a halál az. Néhány pillanatig csendben lépkedtek egymás mellett, mielőtt a Halál megszólalt.
– Megtapasztaltad a fájdalmat, a nehézségeket és a szomorúságot, de megismerted a szeretetet, az örömöt és a boldogságot is. Az életed egy figyelemre méltó utazás volt, és azért vagyok itt, hogy segítsek megbékélni a halandóságoddal. Kérlek, beszélj nekem az álmaidról, és a félelmeidről.
Sarah nekikezdett. Mesélt az emberekről, akiket szeretett, a helyekről, ahol járt, és ahová el akart menni, a dolgokról, amelyeket elért, és azokról is, amiket még meg szeretne tenni, mielőtt elhagyja ezt a világot. A halál türelmesen végighallgatta, és amikor befejezte, áldását adta rá mielőtt köddé porladt volna.
– Most még nincs itt az időd, ezért éld az életed a lehető legteljesebben, mert sosem tudhatod, mikor találkozunk újra.
Sarah megszívlelte a tanácsát, és megbánás nélkül élte tovább a mindennapjait. Soha nem felejtette el a halállal való gyors randevút, amely örökre megváltoztatta az életét. Elfogadta a halandóságát, és készen állt arra, hogy szembenézzen azzal, ami ezután következik. Megírta a saját bakancslistáját, melyből az elmúlt fél évben kilenc pontot teljesített. Az utolsó, a tizedik még hátra van, de tudta, hogy ma az is sikerül.
Sara megérezte, hogy nincs egyedül. Vetett egy utolsó pillantást a parkban sétáló emberekre, majd rámosolygott az ágya mellett álló ismerő alakra.
– Itt az idő…