Konrád a hatodik emeleti iroda étkezőkonyhájában még nem tudta, mi vár rá.
A konyha sem.
Pirike, a takarító már az irodákat porszívózta, így Konrád egyedül érezte magát. Ez volt hazatérése után az első igazi munkanapja. Alig tíz napja még az Amazonas dzsungelfolyói mentén élő őslakosságról készítette saját naplója egyetlen értelmes melléktermékét: személyiségtesztet a varázslókról. Konrádot a tudományos munkái miatt sosem kedvelték. Most itthon van és éhes. Egész nap nem hagyták enni!
Vad tekintettel kinyitotta az egyik konyhaszekrényt. Rengeteg tányér, pohár, edény. Leemelte az egyik poharat – erre letört a füle, zuhant a csésze... Ekkor jutott eszébe, hogy Pirike pont ezt, az elefántmintásat ragasztotta meg nemrég, még szólt is érte.
Kinézett az ajtón... Senki. Elvigyorodott.
Akkor nem ő volt – gondolta, ezzel berúgta a romokat a konyhaszekrény alá, hogy majd később találjon rá az, aki akar.
– Hol a táp? Hova a rákba tettétek? – morogta. A következő faliszekrény ajtaja nem akart nyílni.
– Mi ez, mágnes? – De túl erőset rántott rajta, ezért a szekrény rögzítői kijöttek a falból a bal oldalon, kissé megbillentve azt.
– Hogy gebedne meg a terveződ, te ősi átkon búsuló, repedt fejbőrű... – Konrád alig hallható életfilozófiájának foszlányaira a konyha alig reagált. Nem úgy a nemrég felújított konyhaszék, ami nem a rajta történő billegésre, hintázásra lett tervezve. Amikor Konrád egy tál pogácsával használatba vette eme bútordarabot, bősz káromkodással esett hanyatt vele.
A pogácsák szanaszét gurultak, az asztalterítőt magával rántó egykori Amazonas-kutató pedig a másnap reggelre megterített születésnapi zsúr roncsai között meredten nézte a plafont. Óvatosan mozdult meg. Kiújult a lumbágója, a radiátorba kapaszkodva állt fel.
Fejét úgy beverte a konyhaszekrény nyitott ajtajába, hogy felhorkant. Vadállati vicsorgással próbálta dühét elfojtani, izmai megfeszültek a visszafogottságtól. Tudta, hogy itt nem eresztheti ki a gőzt, megmondták neki, elmagyarázták.
„Az iroda nem a dzsungel” – csengett a fülében.
Becsukta a konyhaszekrény ajtaját... Sikerült.
Valami azonban történhetett, mert a szekrényt tartó rögzítő konzol megadta magát, az egész bútordarab 45 fokos szögben előredőlt – és ürített...
Teljes étkezőgarnitúrák repültek szanaszét, a hangkavalkád már a sarokban élénken figyelő Murnyónak, a céges macskánál is kiverte a biztosítékot. Futott, mint a zerge!
Konrád abbahagyta a halk káromkodást. Felállt, körülnézett. Ő csak enni jött ide... Miféle világ ez?
Felvett egy pogácsát, beleharapott. Csendesen, állva evett. Hirtelen eszébe jutott Murnyó, a macska.
– Mu... Murnyó – hebegte tele szájjal. Utána akart menni...
Ekkor vette észre az ajtóban Pirikét, a takarítót.