Nem kérdezek, csak vagyok

Nem válogatok.
Nem is tudok.
Nincs szemem, csak egy halom kiálló tüském. Az egyik már elfáradt.
  Úgy hittem, nem jön már látogatóba senki. A mélyben sosem tudom, ki jön felém.
  Csak érzem a tenger apró rezgéshullámait.
  Hang… Mély hang duruzsol… Egy test… Egy közeledő tömeg.
  Remélem, fém. Talán fa.
  Mindkettő friss hús. Nem tudom megkülönböztetni. Nem is akarom. Finomak.
  Én nem kérdezek. Én csak vagyok. Elhelyeztek, idekötöttek. Lebegnem kell a láncon.
  Időnként mozdulok. Néha csak annyit, mint egy dühös gondolat, amit visszanyel valaki.
  Nem vagyok rosszindulatú. Sosem voltam. Nekem alig van dolgom. Várni. Reagálni. Felrobbanni.
  Az éjszaka koromsötét. A víz alatt ez halálosabb. Nincsenek színek. Nincsenek érzelmek.
  Tőlem mindenki tart. Én meg senkitől. Nekem nem kell félnem. Talán pont ezért utálnak.
  A közeledő hajón felségjel sincs, én nem látok rajta. Vöröskereszt? Az meg mi? Hogy nem kéne bántani?
  Én nem is bántok. Csak végrehajtok. Mint a szökőár, vagy a guillotine. Sötétben még a vörös is fekete.
  Most jön.
  Nagy.
  Döng körülöttem a víz.
  Egyre mélyebben zakatol.
  Remegek a több emeletnyi közelgő árnyéktól.
  A teste mély, széles, tenyérbemászó. Nem háborús zajjal jön -- de jön.
  És én már nem vagyok biztos benne, hogy a láncom megtart-e az örömtáncom alatt.
  A tüske remeg. Meglenget egy mozzanatot. A reflex kész. 
  Most történik.
  És én… végre valamit csinálok.
  Az égig robba…