Kézirat (ha még nem akarod publikussá tenni)
- Részletek
- Írta: Rép Erika
- Kategória: Kézirat (ha még nem akarod publikussá tenni)
A rókatanya utolsó kotorékában már csak két kis kölyök nevelődött.
– Nem lesz több kölyköm, öreg vagyok már – gondolta rókamama. Erre a kettőre nagyon kell vigyáznom, hogy rendesen fölnevelődjenek.
Azonban már a születésük után látta, hogy ellentétes tulajdonságú a két kölyök. Rozsdás erőszakosan kivívta magának, hogy csak ő legyen anyja kedvence, testvérét ellökdöste a rókalyuk bejáratához még akkor is, amikor bőséges vacsora várta őket.
A másik kölyök, Vöri jószívű, és mindig szót fogadó kölyök volt. Rozsdásnak is szót fogadott, pedig tudta,hogy az mindig komisz vele.
Rókamama hiába bátorította Vörit, és küszködött Rozsdás erőszakos magatartása ellen,nem tudott változtatni tulajdonságaikon.
– Már az erőm is fogytán van,nincs időm nyesegetni vadhajtásaikat. Érzem, hogy hamarosan magukra kell őket hagynom.
Egy este elmondta a rókafiaknak, hogy elköltözik a távoli magas hegycsúcsra, amely mindig ködbe burkolózik, ezért a magasságát sosem látni.
– Ezután csak ketten fogtok élni a rókavárban. Segítsétek egymást, ne hagyjátok magára a másikat.
Utolsó erejével föltápászkodott, és kisétált a kis család életéből.
A két testvér továbbra is olyan volt egymáshoz, mint eddig. Rozsdás az erőszakos, Vöri a meghunyászkodó. Vöri mindig testvériesen osztotta meg zsákmányát Rozsdással,de Rozsdás csak a silányabb falatokat adta az övéből. Vadászat közben félrelökte Vörit,ha finomnak tűnő prédát üldözött,és ő kapta el a már kifáradt vacsorának valót. A hideg napokon Rozsdás bekucorodott a rókavár védettebb sarkába,Vöri csak a hideg bejárat mellett húzódhatott meg.
Azonban egy dologban egyformák voltak,egyformán hiányzott nekik mamájuk.
Egy holdvilágos meleg estén Rozsdás így szólt testvéréhez:
– Mit szólnál ahhoz, ha felkeresnénk a mamánkat? Ott, a messze távolban él, a ködben úszó hegy magas csúcsán. Vajon odatalálunk hozzá?
Vöri majd kiugrott a bőréből, úgy örült az ötletnek.
– Igen, menjünk, akár most is indulhatunk.
Nem törődött azzal sem,ha az út során is cudarul fog bánni vele testvére.
El is indultak,mentek, mendegéltek. Egyik hegyen föl, a másikon le, de alig lettek közelebb a nagy hegyhez. Rozsdás nagyon elfáradt, félúton vissza akart fordulni, de Vöri nem engedte.
– Ha eddig eljöttünk,nem hagyjuk abba utunkat. Pihenj egy kicsit,és elindulunk. Ne légy lusta, én sem vagyok az!
– Vegyél a hátadra és vigyél! – parancsolta Rozsdás.
– Nem viszlek, gyere saját lábadon! – válaszolta a meghökkent Rozsdásnak Vöri.
A fáradt róka már alig vonszolta magát a meredek sziklán, amikor Vöri megsajnálta és mégis a hátára vette. Így haladtak tovább. Hamarosan a hegytetőre értek,és a ködbe burkolózó hegy tárult eléjük. Az a hegy olyan magas volt, hogy kis hangyának érezték magukat mellette.
Borostyánzöld lombos fák és bokrok éltek ott, csillogó patakok szállították a vizet a nagyobb folyóba, a folyó mellett kitaposott ösvény kacskaringózott. A folyó sekély medrében nagyobb kövek egy átjárót alakítottak.
Rozsdás már nem is érezte a fáradságot, elsőnek szeretett volna odaérni. Leszállt Vöri hátáról, ellökte magától,és szaladt, hogy elérje a titokzatos hegyet. Vöri lassabban tudott menni, hiszen eddig cipelte testvérét, és ereje fogyóban volt.
A szellő egyre erősödő hangot szállított feléjük. Mintha hívná őket valaki.
– Erre gyertek felém! Erre, erre, erre!
A következő pillanatban a ködbe burkolózó hegy folyója mellé varázsolta egy tünemény.
Tündér volt az.
A két róka megszeppenve nézte. Borostyánsárga napernyője még szebbé tette arcát. Szeme olyan volt, mint a mamájuké. Talán ő a mamájuk?
– Tudjátok, hogy merre jártok? Ide nem jöhet ám akárki! – mondta a tündér.
– Mi a mamánkat keressük, elment a ködbe burkolózó nagy hegyre. Nem láttad őt?
A tündér szemébe egy könnycsepp ült.
– A mamátok itt lakik, itt benn, a szívetekben – mutatta a tündér. Soha nem hagy el benneteket, de szomorú, hogy te Rozsdás gonoszul viselkedsz testvéreddel. Akkor lenne boldog, ha te is olyan jó lennél, mint Vöri.
Rozsdás a szívére tette a mancsát, mintha mamáját simogatná.
– Jó leszek Mama, csak légy boldog.
A tündér a kezébe vette a borostyánzöld színű varázspálcáját, amelynek hegye körül borostyánsárga csillagok egy láthatatlan gömbben keringtek.
– Úgy legyen, ahogy te szeretnéd – és titokzatos mozdulatokkal Vöri tulajdonságúra varázsolta Rozsdást.
A tündér a következő pillanatban eltűnt, a két róka pedig megnyugodva szereteteben és egyetértésben elindult haza, a régi mamaillatú otthonuk felé.
- Részletek
- Írta: Rép Erika
- Kategória: Kézirat (ha még nem akarod publikussá tenni)
A rókatanya utolsó kotorékában már csak két kis kölyök nevelődött.
– Nem lesz több kölyköm, öreg vagyok már – gondolta rókamama. Erre a kettőre nagyon kell vigyáznom, hogy rendesen fölnevelődjenek.
Azonban már a születésük után látta, hogy ellentétes tulajdonságú a két kölyök. Rozsdás erőszakosan kivívta magának, hogy csak ő legyen anyja kedvence, testvérét ellökdöste a rókalyuk bejáratához még akkor is, amikor bőséges vacsora várta őket.
A másik kölyök, Vöri jószívű, és mindig szót fogadó kölyök volt. Rozsdásnak is szót fogadott, pedig tudta,hogy az mindig komisz vele.
Rókamama hiába bátorította Vörit, és küszködött Rozsdás erőszakos magatartása ellen,nem tudott változtatni tulajdonságaikon.
– Már az erőm is fogytán van,nincs időm nyesegetni vadhajtásaikat. Érzem, hogy hamarosan magukra kell őket hagynom.
Egy este elmondta a rókafiaknak, hogy elköltözik a távoli magas hegycsúcsra, amely mindig ködbe burkolózik, ezért a magasságát sosem látni.
– Ezután csak ketten fogtok élni a rókavárban. Segítsétek egymást, ne hagyjátok magára a másikat.
Utolsó erejével föltápászkodott, és kisétált a kis család életéből.
A két testvér továbbra is olyan volt egymáshoz, mint eddig. Rozsdás az erőszakos, Vöri a meghunyászkodó. Vöri mindig testvériesen osztotta meg zsákmányát Rozsdással,de Rozsdás csak a silányabb falatokat adta az övéből. Vadászat közben félrelökte Vörit,ha finomnak tűnő prédát üldözött,és ő kapta el a már kifáradt vacsorának valót. A hideg napokon Rozsdás bekucorodott a rókavár védettebb sarkába,Vöri csak a hideg bejárat mellett húzódhatott meg.
Azonban egy dologban egyformák voltak,egyformán hiányzott nekik mamájuk.
Egy holdvilágos meleg estén Rozsdás így szólt testvéréhez:
– Mit szólnál ahhoz, ha felkeresnénk a mamánkat? Ott, a messze távolban él, a ködben úszó hegy magas csúcsán. Vajon odatalálunk hozzá?
Vöri majd kiugrott a bőréből, úgy örült az ötletnek.
– Igen, menjünk, akár most is indulhatunk.
Nem törődött azzal sem,ha az út során is cudarul fog bánni vele testvére.
El is indultak,mentek, mendegéltek. Egyik hegyen föl, a másikon le, de alig lettek közelebb a nagy hegyhez. Rozsdás nagyon elfáradt, félúton vissza akart fordulni, de Vöri nem engedte.
– Ha eddig eljöttünk,nem hagyjuk abba utunkat. Pihenj egy kicsit,és elindulunk. Ne légy lusta, én sem vagyok az!
– Vegyél a hátadra és vigyél! – parancsolta Rozsdás.
– Nem viszlek, gyere saját lábadon! – válaszolta a meghökkent Rozsdásnak Vöri.
A fáradt róka már alig vonszolta magát a meredek sziklán, amikor Vöri megsajnálta és mégis a hátára vette. Így haladtak tovább. Hamarosan a hegytetőre értek,és a ködbe burkolózó hegy tárult eléjük. Az a hegy olyan magas volt, hogy kis hangyának érezték magukat mellette.
Borostyánzöld lombos fák és bokrok éltek ott, csillogó patakok szállították a vizet a nagyobb folyóba, a folyó mellett kitaposott ösvény kacskaringózott. A folyó sekély medrében nagyobb kövek egy átjárót alakítottak.
Rozsdás már nem is érezte a fáradságot, elsőnek szeretett volna odaérni. Leszállt Vöri hátáról, ellökte magától,és szaladt, hogy elérje a titokzatos hegyet. Vöri lassabban tudott menni, hiszen eddig cipelte testvérét, és ereje fogyóban volt.
A szellő egyre erősödő hangot szállított feléjük. Mintha hívná őket valaki.
– Erre gyertek felém! Erre, erre, erre!
A következő pillanatban a ködbe burkolózó hegy folyója mellé varázsolta egy tünemény.
Tündér volt az.
A két róka megszeppenve nézte. Borostyánsárga napernyője még szebbé tette arcát. Szeme olyan volt, mint a mamájuké. Talán ő a mamájuk?
– Tudjátok, hogy merre jártok? Ide nem jöhet ám akárki! – mondta a tündér.
– Mi a mamánkat keressük, elment a ködbe burkolózó nagy hegyre. Nem láttad őt?
A tündér szemébe egy könnycsepp ült.
– A mamátok itt lakik, itt benn, a szívetekben – mutatta a tündér. Soha nem hagy el benneteket, de szomorú, hogy te Rozsdás gonoszul viselkedsz testvéreddel. Akkor lenne boldog, ha te is olyan jó lennél, mint Vöri.
Rozsdás a szívére tette a mancsát, mintha mamáját simogatná.
– Jó leszek Mama, csak légy boldog.
A tündér a kezébe vette a borostyánzöld színű varázspálcáját, amelynek hegye körül borostyánsárga csillagok egy láthatatlan gömbben keringtek.
– Úgy legyen, ahogy te szeretnéd – és titokzatos mozdulatokkal Vöri tulajdonságúra varázsolta Rozsdást.
A tündér a következő pillanatban eltűnt, a két róka pedig megnyugodva szereteteben és egyetértésben elindult haza, a régi mamaillatú otthonuk felé.
- Részletek
- Írta: Gyenesné Heni
- Kategória: Kézirat (ha még nem akarod publikussá tenni)
Tik-tak. Tik-tak. A másodpercek teltek, az óra kattogása egyre erősödött. A szívem vele együtt dobbant.
Még húsz másodperc.
Minden szőrszálam égnek állt. Az orrom viszketett, a karmaim a földbe vájtak.
Még tizenöt másodperc.
A hold ragyogott a fák felett. Mindig lenyűgözött a tintakék, éjszaki égbolt, a rajta ezüstként csillogó fénypontok. A bokrok mögül egyenként lépett elő a klánom többi tagja. Szürke, barna, ezüst, vörös villanások, ahogy bundájuk kivált a zöld ösvényből.
Még tíz másodperc.
A bőröm bizseregni kezdett. A forróság a szívemből indult, végig száguldott az ereimben. A vérem összekavarodott a varázzsal, ami velem született. Megvetettem a lábam a földön, gerincem ívbe feszült.
Még öt másodperc.
Az izgatottság hullámokban söpört át a tisztáson. A mágia alakot öltött, örvényként kavargott. A földről felkapott falevelek körültáncoltak. A fák vonalában álló rókák egyszerre emelték a fejüket az örvény csúcsának irányába. A forgószél megragadta a testemet. Bár nem mozdultam, a bundám semmivé lett. Tagjaim recsegve-ropogva nyúltak meg. Koponyám minden apró centivel átalakult. A vörös szőrszálak rozsdaszínben csillogó hajzuhataggá váltak.
Három.
Négy láb helyett már csak kettő tapadt a talajra.
Kettő.
Ujjaimmal a smaragdzöld füvet markoltam. A zöld szálak a tenyeremet csiklandozták, ajkam megrezdült az ismeretlen érzés nyomán.
Egy.
A szél semmivé vált. Az örvény elragadta egykori formám, helyét átvette egy nyúlánk, erős, emberi test. Csupasz hátamat a furcsa hosszúságú szálak csiklandozták. Érdeklődve húztam szemem elé a tincseket. Mancsaim kecses, fehér ujjakká váltak, végükön kerek, gyöngyházfényű körmökkel. A fekete, vastag szaruréteg helyét átvette ez a vékony képződmény. El sem tudtam képzelni, hogy lennék képes vele a földet ásni.
Tekintetemmel a körém sereglett arcokat kutattam. A hosszú fülek ide-oda forogtak zajok után kutatva. A tömeg kettévált, mikor az apám a félhomályból elindult felém.
– Boldog 100. születésnapot! – nézett rám büszkén.
Elmosolyodtam. Az izgatottságtól bizsergett a testem. Eljött a pillanat, végre kiléphetek az erdő rejtekéből.
– Fogd! – Apám fogai közt egy rézvörös órát tartott. – Egy órád lesz. Légy óvatos, Kazua!
Bólintottam, majd ügyetlenkedve, reszkető kézzel magamhoz szorítottam a ketyegő szerkezetet. A szívem minden dobbanása a másodpercek kattogásához igazodott. Tekintetemmel a holdfényben fürdő falut figyeltem.
– Mókás éjszakánk lesz – suttogtam mosolyogva.
- Részletek
- Írta: Bihari Zsolt
- Kategória: Kézirat (ha még nem akarod publikussá tenni)
Kinajava Nagacuki naplója
23. nap
Függőágyamban ébredtem a füstszagra. A tüzet a Nagaluki-patak felől tolta felém a völgyön átsüvítő szél. A félig elszáradt, de még parázsló falevelek által terjedt a tűz. Egész héten a róka üregét figyeltem, most azonban úgy tűnik, élő közvetítést rendezek a webkamerával.
A rókacsalád és a tűz.
Idő, mint a tenger... A szerver szerint éppen 8452 néző van online. Esernyőmet hamar szét tudtam tépni.
Gyors voltam. Ilyenkor sokat jelent az idő.
Pólómat rátekertem egy faágra, ráöntöttem az összes sebbenzinemet. Mielőtt meggyújtottam, elraktam a mindenkori jelenig megírt naplómat, menetkész állapotba hoztam magam.
-- Jobb lesz nekik így -- vigyorogtam a kamerába szerényen, majd szaporán felgyújtottam a rókacsalád körüli bozótot. A fa hamar lángra kapott, öröm volt nézni.
28. nap
Beszámoló az erdőtűzről. Konzumtorzult médiaemberek, tele életvitelgurukkal, készen egy mélyinterjúra. Pont erre nem vágytam.
-- Te krumplicsíra... -- rebegte Hasaki Rokuci, a tokiói botanikusok ásza, majd leült elém a közeli padsorok közt.
-- ?
-- Ilyet hogy csinálhat érző ember?
-- Miért? -- kérdeztem Hasaki barátomat, majd én is helyet foglaltam egy asztalnál, ami engem a vádlottak padjára emlékeztetett.
-- Kiégtem.
-- Mi vagy te, kandalló?
Az operatőr intett, elindult a felvétel. Mindenki eljött: rendőrség, tűzoltók, állatvédők. Szörnyű tragédia: nem volt tea.
Beszámoltam mindenről. Arról, hogyan menekült meg a rókacsalád, miért kellett az ellentűz. Mindenki megértette. A fa a kiszáradás miatt adta meg magát, a villámcsapás után rádőlt a földútra.
A kisrókák megitatása volt az igazi feladat.
Igazi túlélők!
Szövegszépítők Pannonius Irodalmi Kör
Unod már a sablonos mondatokat és a fantáziátlan történeteket? Szeretnél kitörni a szürkeségből és lenyűgöző műveket alkotni? Akkor a Szövegszépítők Pannonius Irodalmi Kör a te helyed!
