Kézirat (ha még nem akarod publikussá tenni)

Részletek

Írta: Fodor Bettina

Kategória: Kézirat (ha még nem akarod publikussá tenni)

Megjelent: 2024. április 21

A kiindulópálya

Én, Kovács Adél repülni fogok! Most várakozok életemben először egy terminál várótermében, méghozzá az unokám unszolására. Az egész nyarat együtt fogjuk tölteni. Az izgatottságom csak a bosszúságom árnyékolja be, mert olyan udvariatlan volt a parkolóőr, hogy muszáj voltam panaszt tennem miatta az információs pultnál. Épp leparkoltam, amikor hirtelen a kocsi mellett termett a nagy tokájával és a sunyi nézésével. Amint lehúztam az ablakot el is kezdődött a kálvária.

– Hölgyem, itt nem parkolhat – kezdte köszönés nélkül.

Én ekkora udvariatlanság ellenére is kedvesen rámosolyogtam. Kár volt.

– Jó napot – köszöntem jól hangsúlyozva csak azért is. – Ezt hogy érti? – tudakoltam.

– Sajnálom, de itt nem parkolhat.

Hiába hangsúlyoztam, nem vette észre a gorombaságát.

– Egy táblát se látok, ami tiltaná a parkolást – mondtam és elégedetten paskoltam meg a vállam – persze, csak gondolatban –, hogy ilyen frappáns válasz eszembe jutott.

– Sajnálom, de itt nem parkolhat – kötötte az ebet a karóhoz. Meg se hallotta, amit mondtam. Úgy látszik beakadt nála a szalag, ahogy az unokám mondaná. Vajon ő is így érzi magát, amikor a lányom arra kéri, hogy mosogasson már el? Nem sokat segít a házimunkában, állandóan a számítógép előtt ül. Nem értem a mai fiatalokat. Miért kell az előtt annyit ülni? Az én időmben alig vártuk, hogy csavarogni menjünk.

– Már pedig itt fogok parkolni, amíg nem mondd egy nyomós érvet, hogy miért ne tenném. – adtam fel a leckét.

– Ez nem személygépkocsiknak való parkolóhely.

Milyen fellengzősen mondta, hogy személygépkocsi! Mintha nem tudnám mi az. Úgy döntöttem jobb, ha tudomást sem veszek a modoráról.

– Ez az egyetlenegy szabad parkolóhely, szóval itt fogok parkolni – biccentettem közben. De vajon miért tettem? Biztos, hogy egy bolond vénasszonynak nézett.

– Ebben az esetben el kell, hogy vontassuk az autóját – vágta rá egyből.

– Még mit nem! Egy tábla se tiltja itt a parkolást személygépkocsiknak! – kezdtem tényleg felháborodni. Nem elég, hogy udvariatlan még a tagadhatatlan tényt sem tudta felfogni! Hiszen a közelben se volt olyan tábla, ami azt mutatná, hogy tilos parkolni. Negyvenöt éve van jogosítványom, csak felismerek egy ilyen táblát! Ráadásul a szemüvegem se felejtettem el feltenni, úgyhogy biztos, hogy nekem volt igazam!

– Kérem hölgyem, ne akadékoskodjon.

Még hogy én akadékoskodtam?! Milyen viselkedés ez kérem? Még mielőtt jobban felment volna a vérnyomásom, gyorsan emlékeztettem magam arra, hogy biztos nem kapott jó nevelést, hiszen valljuk be, még is csak parkolóőr a foglalkozása. Ehhez nem kell sem nagy tudomány, sem úri magatartás.

– Maga az, aki akadékoskodik – mondtam türelmesen bizonygatva. A türelem erény! Sose győzöm eleget hangsúlyozni az unokámnak is.

– Én csak a munkámat végzem.

Ekkor kezdtem megnyugodni, hiszen jól gondoltam. Biztos, hogy a parkolóőrök munkaköri leírása ilyen viselkedést követel meg. Azonban csak nem hagyott nyugodni a dolog, elvégre elég öreg vagyok már ahhoz, hogy a korommal tiszteletet vívjak ki még az ilyen alakok szemében is.

– Az a munkája, hogy idős nőkbe köt bele?

– Én csak közöltem önnel, hogy itt nem parkolhat.

Szegény pára, már megint ezzel jön.

– Ha itt nem, akkor hol parkolhatok? – kérdeztem megadva magam.

– A személygépkocsik számára fenntartott parkolókban.

Ez abszurd! Most már rá kellett kérdezzek:

– Ha ez nem személygépkocsik számára fenntartott parkoló, akkor mi?

– A kifutópálya.

Mivel fogalmam sincs, hogy mi a kifutópálya, így elfogadtam magyarázatnak. Elvégre itt dolgozik, biztos jobban tudja. Ha már a modora ennyire pocsék, a munkájához csak ért.

– Rendben, keresek egy másik személygépkocsi parkolóhelyet – mondtam a személygépkocsi szót jól érthetően kiemelve. – De panaszt fogok tenni, mert ez a viselkedés tűrhetetlen! – tettem még hozzá gyorsan, hogy számítson rá. Nem szeretném, ha kellemetlen meglepetés érné.

Utólag visszagondolva, úgy gondolom helyesen tettem, hogy végül engedtem az unszolásának. Nem hiába tartja a mondás: „Okos engedj, szamár szenvedj”. Csak el ne felejtsem majd megkérdezni az unokámat, hogy mi az a kiindulópálya?