A kiindulópálya
Én, Kovács Adél repülni fogok! Most várakozok életemben először egy terminál várótermében, méghozzá az unokám unszolására. Az egész nyarat együtt fogjuk tölteni. Az izgatottságom csak a bosszúságom árnyékolja be, mert olyan udvariatlan volt a parkolóőr, hogy muszáj voltam panaszt tennem miatta az információs pultnál. Épp leparkoltam, amikor hirtelen a kocsi mellett termett a nagy tokájával és a sunyi nézésével. Amint lehúztam az ablakot el is kezdődött a kálvária.
– Hölgyem, itt nem parkolhat – kezdte köszönés nélkül.
Én ekkora udvariatlanság ellenére is kedvesen rámosolyogtam. Kár volt.
– Jó napot – köszöntem jól hangsúlyozva csak azért is. – Ezt hogy érti? – tudakoltam.
– Sajnálom, de itt nem parkolhat.
Hiába hangsúlyoztam, nem vette észre a gorombaságát.
– Egy táblát se látok, ami tiltaná a parkolást – mondtam és elégedetten paskoltam meg a vállam – persze, csak gondolatban –, hogy ilyen frappáns válasz eszembe jutott.
– Sajnálom, de itt nem parkolhat – kötötte az ebet a karóhoz. Meg se hallotta, amit mondtam. Úgy látszik beakadt nála a szalag, ahogy az unokám mondaná. Vajon ő is így érzi magát, amikor a lányom arra kéri, hogy mosogasson már el? Nem sokat segít a házimunkában, állandóan a számítógép előtt ül. Nem értem a mai fiatalokat. Miért kell az előtt annyit ülni? Az én időmben alig vártuk, hogy csavarogni menjünk.
– Már pedig itt fogok parkolni, amíg nem mondd egy nyomós érvet, hogy miért ne tenném. – adtam fel a leckét.
– Ez nem személygépkocsiknak való parkolóhely.
Milyen fellengzősen mondta, hogy személygépkocsi! Mintha nem tudnám mi az. Úgy döntöttem jobb, ha tudomást sem veszek a modoráról.
– Ez az egyetlenegy szabad parkolóhely, szóval itt fogok parkolni – biccentettem közben. De vajon miért tettem? Biztos, hogy egy bolond vénasszonynak nézett.
– Ebben az esetben el kell, hogy vontassuk az autóját – vágta rá egyből.
– Még mit nem! Egy tábla se tiltja itt a parkolást személygépkocsiknak! – kezdtem tényleg felháborodni. Nem elég, hogy udvariatlan még a tagadhatatlan tényt sem tudta felfogni! Hiszen a közelben se volt olyan tábla, ami azt mutatná, hogy tilos parkolni. Negyvenöt éve van jogosítványom, csak felismerek egy ilyen táblát! Ráadásul a szemüvegem se felejtettem el feltenni, úgyhogy biztos, hogy nekem volt igazam!
– Kérem hölgyem, ne akadékoskodjon.
Még hogy én akadékoskodtam?! Milyen viselkedés ez kérem? Még mielőtt jobban felment volna a vérnyomásom, gyorsan emlékeztettem magam arra, hogy biztos nem kapott jó nevelést, hiszen valljuk be, még is csak parkolóőr a foglalkozása. Ehhez nem kell sem nagy tudomány, sem úri magatartás.
– Maga az, aki akadékoskodik – mondtam türelmesen bizonygatva. A türelem erény! Sose győzöm eleget hangsúlyozni az unokámnak is.
– Én csak a munkámat végzem.
Ekkor kezdtem megnyugodni, hiszen jól gondoltam. Biztos, hogy a parkolóőrök munkaköri leírása ilyen viselkedést követel meg. Azonban csak nem hagyott nyugodni a dolog, elvégre elég öreg vagyok már ahhoz, hogy a korommal tiszteletet vívjak ki még az ilyen alakok szemében is.
– Az a munkája, hogy idős nőkbe köt bele?
– Én csak közöltem önnel, hogy itt nem parkolhat.
Szegény pára, már megint ezzel jön.
– Ha itt nem, akkor hol parkolhatok? – kérdeztem megadva magam.
– A személygépkocsik számára fenntartott parkolókban.
Ez abszurd! Most már rá kellett kérdezzek:
– Ha ez nem személygépkocsik számára fenntartott parkoló, akkor mi?
– A kifutópálya.
Mivel fogalmam sincs, hogy mi a kifutópálya, így elfogadtam magyarázatnak. Elvégre itt dolgozik, biztos jobban tudja. Ha már a modora ennyire pocsék, a munkájához csak ért.
– Rendben, keresek egy másik személygépkocsi parkolóhelyet – mondtam a személygépkocsi szót jól érthetően kiemelve. – De panaszt fogok tenni, mert ez a viselkedés tűrhetetlen! – tettem még hozzá gyorsan, hogy számítson rá. Nem szeretném, ha kellemetlen meglepetés érné.
Utólag visszagondolva, úgy gondolom helyesen tettem, hogy végül engedtem az unszolásának. Nem hiába tartja a mondás: „Okos engedj, szamár szenvedj”. Csak el ne felejtsem majd megkérdezni az unokámat, hogy mi az a kiindulópálya?
